2012. január 11., szerda

Púdereztem


Ma kivételesen a játszótér egyik elhagyatott pingpongasztalán rendeztem be a műtermemet, mert végre sütött a nap egy kicsit. Mielőtt elővettem volna a fotómasinámat, elfogyasztottam a nagy útra csomagolt elemózsiámat (két perc a lakásajtó-pingpongasztal táv, de ugye bármi megtörténhet az ember fotózásra igyekvő lányával), és befejeztem a medál rögzítését, illetve kapcsot szereltem a láncra. Ültem a padon a pár fokban (sálban, sapkában, nagykabátban) és fűztem. Itthon erősen akadályozott volna a kiskorúm, így viszont mindennel elkészültem és képekre is futotta az időmből.
Még tavasszal vettem a cseresznyekvarc fánkot, gondoltam, kitanulom rajta a belső lyuk díszítését. Az elmúlt hónapokban aztán annyira meglapult a többi gyöngy között (és engem más izgatott gyöngyileg, nem a belső lyuk), hogy  fel sem ködlött bennem a létezése, amikor megrendeltem a cseresznyekvarc golyókat. Gyöngyrendezgetés közben akadt a kezembe a fánk és jött vele az aha-élmény, hogy hoppá, a golyóim! Adta magát mellé az ezüstös és a kristályos színvilág, teljesen elvarázsoltak a rózsaszín különböző árnyalataival együtt, pedig ezek a púderfélék nem is az én színeim. Csak úgy elkészítettem ezt a láncot, kíváncsi voltam, mit súg az ihlet. Szerető gazdájára vár, ezt mondta nekem.


A Cellini spirállal régóta szemeztem, nem mertem belevágni, azt hittem, bonyolult, maga az ördög. (A gyöngyhorgolással és a gyöngyhímzéssel is így vagyok, és mindkettő borzasztóan foglalkoztatja az agysejtjeimet.) Hát, kiderült, hogy nem. Egyedül a más-más gyöngytípusok miatt futottam neki többször a spirálnak, ki kellett kísérleteznem, mit és hogyan szeretnék.


A cseresznyekvarc fánkon végül nem gyakorlatoztam, fűztem a gyöngyöt érzés szerint. Fura, hogy szomorú hangulatban bíbelődtem az ékszerrel és mégis szép lett. Gigaméretért katt a képekre.

P.S.: Ja, megnyitottam a kommentboxot, mert kértétek.