2011. november 10., csütörtök

Szemétládák

Elnézést, de a háromszög medálok ezen a néven futnak a szótáramban. Elmesélem, miért.
Ő, a Türkiz Szemétláda volt nekem az első:

A Türkiz Szemétládát kezdetben gyönyörű háromszögnek láttam, naiv voltam és lelkes, mert ez aztán a medál, formás-súlyos, igazi kihívás meg- és összefűzni az egyes darabokat. T.SZ. csak a minta leírásában felbukkanó hibák észlelése után lett - úgy a harmadik másodpercben. Rögtön az első mondat zsákutcába vezetett: "... fűzzünk fel 39 kezdőszemet...". Három másodpercnyi flow, ennyi jutott nekem, utána jött az iszapbirkózás. Mert 39 szemmel más a méret, más a minta, más minden. Ez olyasmi, mint amikor a szakácstanuló nyári gyakorlatra érkezik a negyvencsillagos étterembe, és az első napján behajtják a konyhába, hogy dobjon össze egy ötfogásos vacsit nyolcvan főre. Semmi krumplipucolás, semmi répaszeletelés, semmi mosogatás. Rögtön bele a legmélyebb vízbe. Úszógumi? Ja, az nincs. 
Köszi, szerző! Köszi, kiadó! Köszi, Murphy!
Nem futamodtam meg. Ez az a helyzet, amit nem tudok feladni. Nem bírok lapozni és egy másik mintát keresni. Cseszi a csőrömet a kudarc, meg marcangolom, foggal-körömmel szaggatom az önérzetemet, hogy nem lehetek ennyire béna, a szar minta nem mentség. És ha kipuffogom magam, meg lehalászom a sztratoszférából a vérnyomásomat, mindig nagyon kell röhögnöm, mert az élet összes területén ilyen vagyok, addig küzdök, amíg azt nem érzem, hogy mindent megtettem a sikerért. Mindent. Ha így sem jön össze, oké, elfogadom, de kell a tudat, hogy nem rajtam múlt. Úgyhogy szó sem lehetett beletörődő vállrándításról és holmi továbblapozásról, harcba bocsátkoztam a Türkiz Szemétládával. Háromszor vagy négyszer fűztem újra. Az elejét. A hátát kétszer. Utána már csak sorokat bontogattam, ha úgy adódott, és persze úgy adódott. A mérleg (nevezhetjük direkt vagy közvetett következménynek is): egy darab kettétört tű (volt másik), egy darab meggyötört arc és idegrendszer (az enyém), több liter veríték és néhány csepp vér (szintén az enyém), kismillió tűszúrás a kezemen (lassan annyira lyukacsos lesz, hogy puszta kézzel szűrhetem le a tésztát).
Volt olyan pillanat is, amikor nagyon utáltam és elátkoztam a maximalista és mindenféle egyéb természetemet, aztán elkészült és ujjongás helyett azt éreztem, hogy azanyádúristenit
És kismillió új háromszög fűzése közben valahogy megbarátkoztunk egymással, A Szemétláda meg én. Mivel a kapcsolatunkban így új éra vette kezdetét, egyre ritkábban szemétládázom. Ha kettétöri a tűmet, akkor igen.
Hadd mutassam be a többiek egy-egy díszpéldányát is:


A fekete-ezüstből készítettem a legtöbbet. Egy ezüst-türkiz-fekete szépséget még nem látott a gazdája, egy piros-fekete pedig mostanában készül, ezek majd később kapnak itt helyet. Csomó mintát ki szeretnék még próbálni a szemétládán háromszög medálon, egyszer biztosan lesz rá időm.

A könyvet egyelőre nem találom, ami nem meglepő.